-
2024. augusztus 24.
-
Varga Maja
Azt mondja, eltűntem, és érzed a súlyát annak, ahogy rád igyekezne rakni a terhet, mert még mindig nem érti, miért is szükséges önmagunkkal szembenézni. A saját képzelt valóságát, a valódiságtól való menekülésben van még mindig ahelyett, hogy felvállalja azt is, ami róla szól és nem csak rólam, nem csak a másikról. Meg sem hallja a másikat, hiszen nem kompatibilis azzal, ami a fejében zajlik. Mennyire hajlamosak vagyunk – mindenki, kivétel nélkül – ennyire bezárni magunkat, nem igaz? Lezárni valahogy a problémának tűnő kapcsolatokat, érzéseket, a másikat tűzve olykor a nyársra, persze, amikor megengedjük magunknak a feldolgozásokat, akkor a következő szintek egyike a beismerés lesz, amikor is megvalósul az, hogy valójában pont annyira vagyunk mindketten hibásak, amennyire senki sem. Külön emberek vagyunk, külön szívvel, múlttal, belső iránytűvel: mások a normalitásunk, az elfogadásaink, a megszokásaink, a megküzdési szokásaink. De ide el kell érni: a gyógyulást el kell kezdeni. Visszatérve az első mondatokhoz: a másik önmaga védekezésében hamisnak tartja, hogy minden két emberen múlik olyan szinten, hogy egymás viselkedését reagáljuk le tudat alatt. Nemcsak verbális, hanem fizikai párbeszéd is zajlik azok emberek között, akik az adott kapcsolatban vannak. Ha konstans szorongás van bennem miattad, akár 1%-ban is, és ezért nincs meg az a teljes bizalom, akkor igenis meg kell vizsgálni a másiknak is, hogy mit tesz ő ezért? De fordítva is igaz. A kapcsolatok párbeszédek: hangosan és halkan egyaránt, s ha ez nem működik, akkor fog minden kicsúszni a lábunk alól. Egymásra reagálunk. A barátság, egy szerelmi kapcsolat is két ember folytonos kommunikációja akkor is, ha a látható térben éppen csend van és káosz.
olvass tovább
Kántor István
